Vérmágia - 2.fejezet

Koncentrált. Tudta, hogy ott van benne, mélyen meglapulva parázslik, s csak arra vár, hogy előhívja. Érezte a mágiát, bele volt ivódva minden porcikájába, a bőrét bizsergetve koncentrálódott. Az arcára kúszott, a fejbőrét csiklandozta. Úgy érezte magát, mint egy világító fáklya. Holott nem volt az. Figyelte a törött, homályos üvegben, amint arca kisimul, a szeme alatti karikák elhalványulnak. Mint szél a füstöt, elüldözte a fáradtságot, tekintete, az élénkzöld, de most tengerként háborgó megmásíthatatlan tekintete kitisztult.
Elégedetten hagyta, hogy a benne élő varázslat elszunnyadjon. Ötvenötödik órája volt ébren, de egy üde nő nézett vissza rá a tükörből.
A zötykölődő vonat homályos ablakán át figyelte a lankás tájat. Sosem járt korábban a szülővárosa határain kívül, főleg nem külföldön, de tetszett neki. Igazán meg tudta volna szokni a zöldellő vidéket és az embereket. Tetszettek neki az itteni emberek. Nyomát nem találta a könyvekből ismert angolosan hűvös vérmérsékletnek, bár azalatt a pár mondat alatt, amit váltott néhány emberrel, úgy vette észre azért kevésbé közvetlenek, mint az otthoniak. De jelen esetben ez nem is baj. Továbbá imádta, hogy itt mindenki hagyott időt mindenre. Az amerikaiak olyan rohanó életet élnek!
A fülke ajtaja nyikorogva kinyílt.
- Nincs új felszálló? - érdeklődött a kalauz, majd a lány nemleges válasza után tovább is állt.
A lány felállt becsukni a fülke ajtaját. Mire visszafordult, kishúga álomittas szemekkel pislogott fel rá.
- Baj van?
- Semmi baj nincsen. Aludj még, órák kérdése még, hogy megérkezzünk - mosolygott rá anyaian. Ezért az ártatlan teremtésért megéri az életem kockáztatni - simított végig a kislány arcán.
- Éhes vagyok, D... Naomi.
A lány leemelte hátizsákját, majd átnyújtott egy szendvicset a kicsinek. Már vagy a felét elpusztítva az ételnek nézett csak fel.
- Te nem eszel?
- Ettem, amíg aludtál.
Igazán nem akart a saját testvérének is hazudni, de a két rossz közül ez tűnt a jobbnak. Cora még növésben van, kettejük közül neki van nagyobb szüksége a rendszeres étkezésre. Két emberre való ételre már nem volt pénze. Több, mint az összekapirgált összeg fele a papírokra ment el, és a repülőút sem volt olcsó. Maradt még egy kevés, de az a szállásukra fog kelleni. Így is csak egy, maximum két éjszakára lesz elegendő a pénz. Hacsak nem talál sürgősen munkát vagy egy csodatévő varázsigét, egy híd alatt fognak éhezni. Igazán remek kilátások, kár, hogy ez nem jutott eszembe, mikor megterveztem a szökést! - veregette önmagát vállon gondolatban. Miért nem lehet pénzt és kaját varázsolni?! Ez olyan kicseszés, végtére is boszorkány vagy mifene!

Godric's Hollow apró állomása aranyos volt a sárga vámházfalakkal és a kőládákból kibuggyanó vörös és rózsaszínű muskátlikkal, de üresebb, mint Naomi gyomra. A lány elnézett balra is, jobbra is, de csak a természet köszöntötte - a lágy szélben hajlongó nyurga fák mintha integettek volna.
- És hol a város?
A lány a szemeit meresztgette a földútra, de csak a fasort látta hosszan elterülni. Meglehet, hogy mérföldeket is gyalogolhatnak, mire lakott területre érnek.
- Sétáljunk egyet, Cora, aztán kiderül.
Kézen fogta kishúgát, s megindult előrefelé. Hoppanálni akart, már otthonról is akart. De nem mert. Egyrészről azért, mert eddig csak egyedül tette, és nem tudta, hogyan vigye magával húgát is. Másrészről pedig félt ismeretlen helyre hoppanálni. Mi van, ha egy muglikkal teli étteremben köt ki? Vagy egy falban?
Mélyet szippantott a friss levegőből és próbálta kizárni a gondolatai közt kergetőző éhségérzetet. Tekintetét a poros útra szegezte, s igyekezett a kicsi által is tartható tempót diktálni, amíg legalább még bír menni. Egyik láb elé a másik, majd újra. Annyira üres volt a gyomra, hogy az már fájt. Elvileg az ember három percig bírja levegő nélkül, három napig víz nélkül és három hétig élelem nélkül. Naomi viszont nem volt még abban sem biztos, hogy a következő egy órát túléli, ha nem eszik végre valamit.
Nem tudta mennyit gyalogolhattak: tíz percet, fél órát, többet? De bent voltak a városban. Godric's Hollow házai régiek voltak, vagy legalábbis annak tűntek. A kertekben virágok burjánzottak a szivárvány összes színébe öltöztetve az utcákat. A gyerekek együtt játszottak az úton, az anyukák a verandáról figyelték őket, miközben pletykálkodtak. A lány még látott egy ismerősen zöld szempárt a sajátjába fúródni, majd a lábai felmondták a szolgálatot, a világ pedig elmosódott előtte.

Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, a zöld szempár még mindig őt nézte, de most mintha közelebbről látta volna.
- Hogy vagy?
Kellett pár perc, mire lelassult érzékeivel felfogta, a kérdést neki szánták és az ismerős - ismeretlen szemek tulajdonosa, egy idős férfi az asztalon ülve hajolt fölé. Hátrahőkölt a közelségtől.
- Hogy vagy? - ismételte meg a kérdést a férfi, miközben barátságosan elmosolyodott, de a lány csak még jobban a kanapéba préselődött. Nagyon nem szerette, ha idegenek ennyire bemerészkedtek a privát-szférájába!
- Te vén bolond, halálra rémisztetted szegény lányt! Már megint mit csináltál? És szállsz le az asztalról, de rögtön!
A dorgáló hangra odébb kapta a tekintetét. Egy, a férfivel egyidős asszony sétált felé egy tálcával a kezében. A levegőben húsleves illata szállt, és Naomi gyomra hangosan megkordult az étel gondolatára.
- Mindjárt gondoltam, hogy éhes vagy. Gyere, segítek felülni és már ehetsz is.
A lány a szédülés ellenére is hamar kiszabadította magát az asszony segítő kezei közül. Túlságosan emlékeztette az anyjára. A hangja, a mozgása, még a levese is!
- Nem. Én... nem... Hol van? - A gondolatai összevissza csapongtak a fejében. - Hol a húgom?
- Nyugodj meg, minden rendben. Odakint játszik a kis unokáimmal - akart volna az asszony végigsimítani a karján, de ő felpattant.
Az idős nő kérdőn nézett férjére, de az ugyanolyan tanácstalan volt. A lány úgy viselkedett, mint egy sarokba szorított, ijedt nyúl. Látta a szemén, hogy a kiutat kutatja, de fogalma sem volt, mivel ijeszthették meg így.
- Hogy hívnak? Én Ginny vagyok, kedvesem.
- Naomi. A nevem Naomi Cole. - A hangja nem volt több suttogásnál. - Mennem kell. A húgom... Mennünk kell...
- Nem is ettél, Naomi! - jegyezte meg a férfi finoman. - Ülj le, nem bántunk...
- Nem! - A lány hangja hirtelen csattant a csendben. Ökölbe szorította a kezeit és próbálta összeszedni magát. Mély levegőt vett. - Nem, köszönöm. Tényleg mennünk kell. Kikísérnének, kérem?
Feszült csendben hagyták el a házat. Naomi odakint újra kézen fogta kishúgát, és elsietett vele az utcából.
- Jobban vagy?
A kislány vékony hangja késztette megállásra. Szembefordult húgával és megölelte. Jó szorosan.
- Nincs semmi baj, rendben, Cora? - Puszit nyomott a feje búbjára. - Keresünk egy szállást az éjszakára, aztán holnap megírjuk a jelentkezésedet egy iskolába.
- De én nem akarok iskolába járni! - kezdett tiltakozásba a kislány azonnal, de nővére sejtelmes mosolya elhallgattatta.
- Hidd el, ez a suli tetszeni fog!